/akinek gyenge a gyomra, ne olvassa/
1.
Fiúk - lányok, elegem lett. Valahogy mindig elegem van mindenből, s csak a haszontalanság mélyen berögzült tudata választ el attól, hogy minden megszólalásom merő káromkodás legyen. Még cifrázom néha, de csak úgy csendes-keserűen, ahogy az teszi, aki egyszerre próbálja érvényesíteni a kikívánkozó igazságot és az alapvető tiszteletet az emberek iránt, s közben holdkórosan reméli, hogy ez mégsem két összeegyeztethetetlen dolog. Sajnálattal kell naponta tudomásul vennem, hogy azok, akik hozzám legközelebb állnak, szinte kivétel nélkül holdkórosak. Szépek és bolondok, akik többre érdemesek, mint amennyi egyelőre megadatott nekük. A miértek nyilvánvalóak, de a legkevésbé sem vígasztalóak. Odáig jutottunk, hogy emberek undorodnak a siker után nyúlni, mert azt a legmocskosabb kezek érintették, vagy már egyenesen azok kínálják eladásra.
2.
Egy (szellemi) hazában, két országban, három kultúrában és négy- öt nyelvet forgatva a fejemben élem a mindennapi kis életem, s azt kell mondanom, hogy sajnos már túl sokat tanultam ahhoz, hogy ne próbáljam meg velejéig kielemezni a körülöttem lévő nyelvi és képi világot (ahhoz meg keveset éltem, hogy meg tudjak békélni ezekkel). Ami zajlik, az szúrja a szemem, sérti a fülem. Szakmai ártalom. Ha fizetnének, ezért veszélyességi pótlék járna, bár igazából gyógykezelésre volna a legnagyobb szükség.
Az, hogy a faluvégi préseltlemez- viskótól a parlamentig folyik a szar a mi kedves Romániánkban, az a legközhelyesebb kijelentések egyike, s talán az sem túl nagy újdonság a két hazában élőknek, hogy az Anyaországban is hasonló végtermékek loccsannak előre-hátra a határok között, csak esetenként más ezeknek az állaga, mint itt.
Hogy éppen mi baja van annak a szervezetnek, aki ezt ide nekünk produkálta, azt a lépten-nyomon fejüket felütő kukacokról elég könnyű megállapítani. Szóval tele van a rendszer jól megtelepedett élősködő gilisztákkal. Alapjáraton nem volna baj, még megbékélne az ember ilyen-olyan kukacokkal, ha ne volnának annyira kártékonyak, s ne perpetuálnák a betegséget, miközben élik legboldogabb világukat. Magyarázat következik. Nem vagyok biológus, csak homályos iskolai élményeimből idézek, mikor azt mondom, hogy az élősködő az olyan élőlény, amely a gazdatestből táplálkozik, viszontszolgáltatás nélkül, és ráadásul hajlamos elhatalmasodni és megölni, vagy a minimális létfenntartás szintjén tartani a gazdát. Ezt az analógiát sokan alkalmazták sokmindenre, igen gyakran helytelenül és káros következményekkel, de azért mégiscsak feltűnő, hogy mennyire ráillik például az aktuális politikai vezetésünkre (hogy a legközkedveltebb példát hívjam segítségül). Hát még mikroszinten....
3.
Mindenki, aki belegondol, hogy mik is azok az elemek, amik megnehezítik az életét, s amelyek korrigálásával javítani lehetne valamelyest a helyzeten, önkéntelenül is a saját szakmája, érdeklődési terüete mentén próbál valamiféle potenciális kiutat keresni, s rendszerint ezen a téren is látja a legtöbb gondot. (Tehát minél tágabb az érdeklődési köröd, annál nagyobb pácban vagy). Egyesek a gazdasági felfogásban, mások az oktatáspolitikában látnak nagyobbnál nagyobb gondokat, mások az emberi jellem sötét oldalai mentén keresik a válaszokat, s mindenkinek igaza van. Ez a teljesség igénye nélkül összeállított együttes akkor kezd igazán veszélyessé válni, mihelyt eléri azt a kritikus tömeget, amelyen túl önmagát generálja. Sajnos ekkor már alapvető szocializációs problémákkal állunk szemben, amelyek komoly társadalompolitikai baklövésekben gyökereznek, de amelyeknek a haszonélvezőiről inkább nem is akarok tudni. Nem akarom tudni, hogy kinek jó az, ha kicsit ütődöttek kezében jelentős hatalom van. Maradjunk annál, hogy az emberek ráéreztek arra, hogy kicsit ütődöttnek lenni előny, aztán meg eljátsszatták a szerepet kevésbé ütődöttekkel is, akik a maguk során továbbadták ezt a viselkedési modellt. Az elvétve felbukkanó értelmes ember ennek megfelelően már nem is kívánkozik az ütődöttek címzetes helyére. Az ütődött az persze igen.
4.
Mindenkinek a sajátja fáj, így nekem leginkább a két ország oktatási rendszere, különösképpen az idegennyelvek tanítása. Azon szerencsétlenek közé tartozom, akinek kijutott a legjobból is, meg a rosszból is, mindkettőből bőven, s még mindig nem zártam le az ilyen irányú tapasztalatszerzést. A legújabb tanulság: minél jobb játékos vagy, annál jobban törekszik valaki arra, hogy ne játszhass, még vele egy csapatban sem. Az elsőt hívják a konstruktív kihívások kerülésének, a másodikat ütődöttségnek. Vegyünk egy olyan történetet, amely természetesen soha, sehol, senkivel nem történt és nem történhetett meg. (Peersze.) Képzeljük el azt a furcsa helyzetet, hogy nem gyakorló angoltanár valami más témakörben tanít gyakorló kollegát, mitadisten: éppen angol nyelven. Diáksorba vedlett angoltanár könnyedén és probléma nékül boldogul, csakhogy ezzel van egy nagy probléma: a szerényebb tudású és bizonytalan oktató ettől félteni kezdi az autoritását, vagy a maga korlátoltságában nem tudja felmérni a diák tudását és belejavít egy dokumentálhatóan helyes kijelentésbe. Botrány elkerülve, mert a padban legalább nem ütődött űl. Közben meg ott ücsörög az ilyen magamfajta majdnemvégzett, aki tud ezt-azt egy kicsit, bár hivatalosan még nem autoritás (de bénákat kicsit intimidálni azért még tudna), s csendben reflektál saját hasonló hibáira (amelyeket még annak idején tudatosított), közben vonogatja a párhuzamokat az autoritárius idiotizmuz számtalan más példája és ezen díszes eset között, majd a frissen és újra lerombolt illúzióinak omladékára űlve ítéletet mond az emberek gyarlósága felett. Aki hülye, az emigráljon, aki meg kintről jön hülyén, az dögöljön meg. S faszkivan, hogy ahogy a padban űlsz, máris idiótának néznek. Amig az elnöktől a sarki gyrososig „mindenki tud angolul”, addig baszhatjuk, hogy bármi is jobb legyen ebben az országban.
Egyesek azért mennek ki külföldre, hogy képzésük mellé sokrétű gyakorlati tudást is szerezzenek, mert hisznek abban, hogy érdemes megpróbálni valóban jól csinálni a dolgokat, nemcsak amolyan balkáni botcsinálta módra. Ez régen nem nyelvtudásról vagy szól, ez elvi kérdés. Ha nem veszünk néhány dolgot valóban komolyan, akkor hogyan várhatjuk el, hogy minket komolyan vegyenek? Itt már az egyéntől is elszakadtunk, ez sokkal tágabb probléma. Az ilyen jellegű igénytelenség sokat elmond az emberről, országról, régióról.
Mindenek felett tisztelem azokat, akik önmaguk építésével kívánnak és tudnak másokon is segíteni, szemben velem, aki csak nyávog és hőbörög, s percenként mondja, hogy faszkivan a sok fossal.